15.27.
Nincs sok időm, mert rohanok vissza Nőciért a suliba, de ezt most muszáj leírnom, mert különben elvész a hirtelen jött felismerés. Na szóval arra jöttem rá, hogy eddig egy szempontból szuper, hogy elértem ezt a kort. Mégpedig azért, mert már nem akarok lelki mélységekig kutatni mások lelkében. Sőt! A sajátoméban sem. Innentől kezdve abból élek, ami ezidáig lerakódott bennem. És az bőven elég tapasztalat ahhoz, hogy egy szempillantás alatt megítéljem, hogy történetesen egy adott dolog hasznomra van, vagy sem. Nincs bennem semmiféle indíttatás, hogy kéretlenül osszam az észt, a tanácsaimmal jól összekavarva az amúgy is összegabalyodott x illetőt. A tapasztalat idővel úgyis megjön, csak ki kell várni. És még egy másik megvilágosodás is ért az elmúlt percekben. A megmondásokra se vagyok kíváncsi többet. A filozófikus hangulatú morfondírozásoktól egyenesen tartózkodni fogok ezentúl. Ugyanis semmi sem képes az ember lányát jobban letéríteni a saját útjáról, mint a “majd én frankón megmondom” stílusú eszmefuttatások olvasgatása. Ehhez hozzájön még az is, hogy spirituálisan sem érdekel az élet lényege! Nem érdekel, hogy mi volt az előző életemben (merthogy nem is emlékszem), és az sem, hogy mi lesz a következőben. Kerüljön minden a helyére, én a most pillanatát akarom!
Na rohanok, mert el fogok késni.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: