Bye Bye Baby

Június 6. péntek

09.17. Olyan ősfáradtság van rajtam, hogy az nem igaz. Pedig meg kell mozdulnom, mert szalad minden, és nem sok változás van az eltervezett megvalósításokkal kapcsolatban. Marhára kéne már egy kiadós pihenés, nyaralás, amikor nincs semmi kötelesség, nem kell megfelelni az elvárásoknak, és csak úgy passzióból lehet élni bele az életbe. Amúgy ezt tegnap írtam, de mivel a helyzet változatlan, ma is érvényben van. Szerintem én sokkal jobban várom, hogy vége legyen a sulinak, mint a Nőci. Bár tegnap panasznapot tartott nekem, a barátnőjével együtt, és kiderült, hogy az utolsó hetek semmitevése jobban kifárasztja őket, mint a nagyobb tanulási periódusok. Egyébként megtisztelve érzem magam, hogy beavatást nyertem (megint) a titkos életükbe, kvázi már van tudomásom az osztálykiránduláson fondorlatos módon megszerzett áfonyapálinka történetéről, na meg persze a továbbiakról is. No meg azt is elmesélték, hogy ki kivel jött össze. Alakulnak a szerelmek, vagyis megkezdődtek a szárny-nyitogatások. Aztán Nőci barátnője megmutatta a nagy Ő-vel való smsezését, amin megdöbbentem ám, de csak azért mert olyan ismerős fíling kapott el. Mondtam is neki: – Azt ugye tudod, hogy 20-30 év múlva is ugyanezt a stílust fogják nyomni a pasik, kortól függetlenül? Kérdezte, hogy ezt hogy értem… Hát mondom úgy, hogy a szövegből és az üzi stílusából nem lehet megállapítani, hogy egy kamasz, vagy egy negyvenes pasi írta. Mivel határozottan értelmes nőnemű lényről van szó, azonnal feltett egy újabb, lényegretörő kérdést: – Ne már! Ilyen uncsik? – nézett rám nagy kerek szemekkel. – Jah. Egy-két kivétellel általában igen. De ne aggódj, van köztük pár értékes példány. – vigasztaltam meg. Nőci még hozzátette: Mama, te olyan gonosz vagy… Hm… Gonoszság-e vagy sem, ezen majd még elmélázok egyszer. 14.02. Rohadt kukoricás konzervdoboz! Már régóta készülök, hogy Szent Iván éjszakájára felcicomázom a kertet mécsesekkel, meg mindenféle villágító bigyóval, és ehhez kellett volna a doboz, amit éppen elmosni készültem, de egy határozott mozdulattal – ahogy a szivacsot körbehúztam rajta – elvágtam a jobb hüvelykujjam. Vagyis nem én, hanem a doboz. Na most azt tudni kell, ha én vért látok (akár máson is lehet lőtt seb), minden világi tényt magam mögött hagyva, nyomban képes vagyok elájulni. Illetve Nőci kivétel, őt már többször megmentettem. Viszont a saját vérem látványától is el kezd zümmögni a fülem, behomályosodik a látásom. Szóval most csak arra volt pár másodpercem, hogy papírtörölközőbe bebugyoláltam a spriccelő ujjamat, majd kibotorkáltam a kerti asztalhoz, hogy gyorsan rágyújtsak. Aztán kitaláltam (mert még mindig nem éreztem magamat biztonságban), hogy na akkor most felhívom az én tüneményes pasi barátomat (továbbiakban Mr.Tünemény), hiszen ő az egyetlen, akinek kellő türelme van a hülyeségeimhez. 🙂 – Szia! Légyszi beszélj hozzám két percen keresztül, mert ez meg ez történt, és tudod milyen vagyok… És beszélt, és megnyugtatott, hogy kiváltképp nagy buli, ha az embernek saját Vörös-tengere van, nem kell lemenni a Balatonhoz, helyben Hawaii meg minden. Körülbelül három perc után kérdezte meg: Na vérzik még? Mondtam, hogy nem tudom, de inkább rajta hagynám a bugyolációt a bizti kedvéért. Szóval Mr.Tünemény egy igazi tünemény. 🙂 Majd még írok róla (sokat, nagyon sokat), de most muszáj befejeznem egy munkát.

Címkék: , ,

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

A Google és Facebook belépéssel automatikusan elfogadod felhasználási feltételeinket.

VAGY


| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!